Mint ahogy a kiemelkedő sikerek mellett nem lehet csendben elsétálni, úgy a katasztrofális bukásról is tudni kell szólni.
Egy videojáték-adaptációja, a Last of Us sorozat első sikeres szezonját követően a második szezon iskolapéldája lett a „miként tegyünk tönkre egy reményteljes produkciót”.
Az első szezon részei akciódúsak és kiszámíthatatlanok voltak. A snitt mindig időben csapott, így izgatottan lehetett várni a következő epizódot. A tényhez hozzátartozik az igazság, hogy azokat az epizódokat mindvégig Pedro Pascal játéka emelte magasabb szintre, így könnyen el lehetett tekinteni Bella Ramsay kritikán aluli alakítása mellett. Habár a szezon végére így is elege lehetett az embernek a semmitmondó szerepléséből.
Sajnálatos módon a színésznő nem tud érzéseket és gondolatokat közvetíteni, amire a sorozat második évadában leplezetlenül fény derült. Főhősünket, Joelt (Pedro Pascal) ugyanis elég hamar kiírták a történetből, így nem volt, aki vigye a prímet – és bár a néző talán szívesebben hinne valami háttéralkuban, gázsiproblémában vagy színészi döntésben, a valóság jóval kiábrándítóbb: ez egyszerűen a játék forgatókönyve volt. A sors csapott le – és ezzel meg is nyílt a kapu a lejtmenet előtt.
Az évad képi világát tekintve a magyar nézőkben itt-ott felbukhatott a mi sikersorozatunk bukéja, az Űrgammáké. Különösen az évad vége felé, talán a hatodik részben – és itt az olvasó bocsásson meg nekem, nem pörgetek vissza az epizódok között – a gombaspórákkal teli lezárt épületben, ahogyan azok a rémgombák magukba cuppantva szívták ki áldozataik velejét, már-már parodisztikus látványt nyújtottak. Nyilván a produkciós brigád célja nem a magyar sikersorozat másolása volt, azonban érdekes lenne tudni, mi állhatott a make-up srácok és díszlettervezők fejében, amikor megalkották azokat a gyenge minőségű díszleteket. Bízzunk benne, nem az Alien.
Erre azonban aligha kapunk választ – csakúgy, mint arra a kérdésre sem, hogy milyen vad vagy gúnyos szándék vezérelte a rendezői és castingcsapatot akkor, amikor Ellie azaz Bella Ramsay kezébe pisztolyt adtak. Feltételezem, nem én vagyok az egyedüli néző, akinek kiégették a retináját azok a pillanatok, amikor – mint egy rossz komédiás 007-es ügynököt színlelve – a főhősnő roggyant térddel, nyakát behúzva, a pisztolyt két kézzel markolva úgy nézett ki, mint aki beszart. Bocsánat. Sajnálatot ébresztett. Ennél pedig az ember többet érdemel – vakon bíztatni valakit arra, amiben nem jó, erősen gátlástalan tett.
Teljesen mindegy, hogy a színésznőnek gyilkos ösztönt, mérges, sértett vagy szerelmes pillanatot kellett volna közvetítenie – mindig ugyanazt a tekintetet és mozgást hozta a vásznon.
A brutál jól indult első évad után a nézők kaptak egy leszbikus–romantikus–akció produkciót, amit megfelelő tőke és átgondolt jelenetkiosztás mellett még talán menthető lett volna. Így azonban számunkra, nézőkre nem marad más, mint tűkön ülve, kínnal telve kivárni, hány évadon keresztül tervezik a sztorit tovább húzni.
Így zárásként pedig úgy tűnik, Hollywoodnak van még mit gyakorolnia a videojátékok adaptációja terén. Ha érdekel, miért, olvasd el korábbi cikkemet egy témába vágó filmről: Borderlands-ről.
Képek forrása: internet, tulajdonosát örömmel várjuk!
Imdb.
