Peter Brown meséje szív, ész és mesterséges intelligencia határán – modern tanmese minden korosztálynak
Azt hiszem, alig kérdéses, hogy a sci-fi nagymestere Asimov. A társadalmunkat mozgató adok-kapok viselkedésmintáit és a társadalmunkat feszegető kérdéseit ő tudta a legmagasabb módon távoli galaxisokba vetíteni, majd ott újragondolni. Ábrázolni kritikus kérdéseket, úgy mint: mi lenne, ha nem minden esetben követnénk elvakultan az emberi ösztönválaszainkat bizonyos körülményekre? Könnyedén elgondolkoztatja az olvasót olyanokon, mint például: vajon miként rajzolná újra a társadalmunkat az, ha az emberiség betanult magatartásmintáit gyakrabban írnánk felül. A sci-fi valóban kiváló térnek bizonyul a fantázia eme játékaira, és Isaac Asimov nagy spíler volt.
Azonban a sci-fi nem csak a felnőtteké, hanem bizony nagyon is hozzátartozik a gyerekek világához. Űrhajók, robotok és a hétköznapi életterünkön túlmutató fantázia tér-események az ő világuk is. Korábban már írtam egy kedves trilógiáról, A Vad Robot (The Wild Robot) első kötetéről, ahol Peter Brown, a szerző számos izgalmas kalandon keresztül mutatja be többek között a beilleszkedés titkait, a szív erejét a búcsú során, a reményt — az összetartozás makacs ragacsságát, a különbségek ellenére is. Olyan koherens esemény–lélekreakció-kapcsolatokat ad át, amelyek minden nap jelen vannak az életünkben, és éppen ezért könnyű elsiklani mellettük. Elsiklani a szív felett. A mögöttes dolgok mellett.
A december pedig a „vad” ajándékozások ideje, így úgy gondoltam, ajándékozok én is: a sorozat második része következik most. Szokták mondani, hogy az „elsők” sikerét és színvonalát nehéz túlszárnyalni — amiben van igazság. Ugyanis a trilógia második része, A Vad Robot szökése (The Wild Robot Escapes) azt az érzetet keltette bennem, mintha a szerző sietett volna a könyv megírásával. Egy bizonyos pontig a kalandok valahogy nem adták meg azt a kidolgozottságot, amit az első kötetben élvezhet az olvasó. Hiányérzetem volt az eseménysorozat ritmikáját illetően, ami szerencsére nem vetett árnyat a lényegre — a történések mondandójára. Azokra a fontos gondolatokra, amelyek a mesterséges intelligencia bevezető korszakában, napjainkban minket, felnőtteket is mozgatnak. Hiszen ne feledjük: Roz MI-rendszerre épülő gép.
Mindezek ellenére, Peter Brown a második könyv megírásakor nem vesztette el — talán — a legfontosabbat: tanítani. Mesélni. Okulni a főhősünk és barátai kalandjain keresztül.
Ismét jól sikerült neki az etikát érintő gondolatébresztő és a döntéshozatali mechanizmusokat megkérdőjelező történetek megírása, azok átadása gyerekek részére. Jól sikerült szépen írnia a döntési folyamataink során a szív jelentőségéről, és arról, hogy azokat miként érdemes az ésszel együtt kombinálva kamatoztatni valós helyzetekben. A nemes segítségnyújtásról, amikor a gyermeki szív ellenkezik. Arról, amikor az ego ellenkezik, de az ész ért és cselekszik. Modern, gyermeki módon ábrázolja azt, amikor az elme érti a hovatartozás jelentőségét, és a hiány feneketlen, tátongó mély gödrét.
Roz történetein keresztül szembesülhetünk olyan, az előttünk álló újtól való félelemmel, ami társadalmunk küszöbén van.
Modern korunkba illeszkedő mesekönyvet adok a kezedbe. Hiába éreztem az elején ritmikai hiányt, valami kapkodást — mert Peter Brown jött, és adott. Mégpedig mait, újat, mesét. Mély és modern tanmesét, amit felolvasnék kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Pláne most, így a téli szabadságolások idejére — meg végképp. Az összetartozás jegyében: szív és ész.
Az első kép a NASA tulajdona.
Illusztrációk mindegyike
48
