Szélsőségek.
Szélsőséges viselkedés. Ha mi, emberek azt halljuk, mondjuk, hogy Gabika szélsőségesen viselkedett, akkor döntő többségében olyan képek villannak be a fejünkbe, mint amikor Gabika az öklét rázza, vagy Gabika kirívóan viselkedik. Dühös, baja van. Vagyis döntő többségében negatív asszociáció alakul ki bennünk a „szélsőséges” szó hallatán.
De mégis, mi van akkor, ha valaki szélsőségesen igyekszik a tökéletességre? – Azon túl, hogy egy bizonyos ponton az átlag számára idegesítőek ezek az emberek –
Amy Griffin, a The Tell könyv szerzője egy olyan nő életén át vezeti az olvasót, akit kislány korától kezdve a sikerre programoztak. A szülei, környezete, tanárai az iskolában, edzői és kollégái mind-mind arra programozták, hogy első és tökéletes legyen. Megjelenésre fiatalon szép, felnőttként csinos. Sportokban az élen áll. Makulátlan a környezete. Teljesítménye 100%-os, és ezzel nem is kell tovább szaporítani a szót.
Mi van ezekkel az emberekkel, és mi van a lelkükben? Miért hajszolják az elismerést és a sikert egymás után? Vajon a sikereiket tudják egyáltalán élvezni? Jelen vannak az életben? Mi az értelmük? Mi hajtja őket?
Ennek kinyomozására indulhat mindaz, aki kezébe veszi ezt a helyenként kifejezetten nyálas majd megnyugtatóan könnyen és gyorsan fogyasztható könyvet.
A kényszeresen tökéletes főhősnőnk is érzi: az élete sántít egy kicsit. A teste megroppant: itt-ott fáj neki. Égből pottyant dühkitörésekkel küzd. Bizonyos élethelyzetekben elsőre megmagyarázhatatlan reakciói vannak. – Micsoda mázli, egy kicsit ő is ember – Mindezek mellett pedig állati nagy szerencséjére, hogy a férje elmegy egy MDMA-pszichoterápiára, amely által rengeteg gátlás oldódik fel benne, amitől könnyebben navigál a saját tökéletes életében, mert “értelemszerűen neki is az van”. Tehát a férj javasolja Amynek, hogy mi lenne, ha?!
De
Mielőtt sokan sikítva és mindent elátkozva elhajítanák a cikket, nézzük is meg, mi is az az MDMA-pszichoterápia. Az MDMA (metilén-dioxi-N-metil-amfetamin), a bogyó, az eki, azaz az ecstasy tiszta formája, amelyet olyan mikroadagokban adnak a terápia résztvevőjének, hogy az ne borítsa fel a hormonháztartást, és függőséget se okozzon. Bizonyított, hogy az MDMA-s pszichoterápiák során poszttraumás stresszel küzdő emberek gyógyulása sokkal gyorsabban és stabilabban zajlik le, mint a klasszikus terápián résztvevőké.
Hogyan?
Ne menjünk bele mélyen, de szerepet játszik a felszabaduló oxitocin, amely a kapcsolatok és a bizalom kiépítéséért felel. A noradrenalin- és a kortizoltermelődés is módosul; ezek a stresszkezelésben és a félelemoldásban játszanak kulcsfontosságú szerepet.
Amy Griffin
Nos, akkor a “ha”:
Tehát végül Amy beadja a derekát, és elmegy egy ilyen terápiára, ahonnan már többé nincs visszaút a számára. Szembe kell néznie azzal, hogy a texasi idilli kislánykora szexuális kizsákmányolással volt tele, és ennek velejárója, hogy pszichés sakkban volt tartva. Az agya blokkolt minden egzakt emléket, és csak egy ablakon keresztül szűrte át a múlt igazságát vissza a hétköznapjaiba. Itt jön el az a pont, amely érzelmileg kihívások elé teszi nemcsak a főhősnőt és környezetét, hanem az olvasót is. Itt szembesülhet ismételten az olvasó azzal a patriarcha rendszerrel, amely lesöpörte Amy küzdelmeit a jog asztaláról. Az, amely elodázta a kérdést Pató Pál úr módjára – noha Texasban, Amerikában járunk, a 21. században, napjainkban. Kellemetlen.
Itt érezheti kínosan magát az, aki az elején azt mondta, hogy „elég, már ez egy kicsit sok a tökéletességből.” Itt van az a pont, ahol érdemes egy kicsit jobban figyelnünk egymásra, hiszen talán te is pont e könyv által segíthetsz valakin, akinek pont rád lesz szüksége. Hiszen ez egy memoir: Amy Griffin traumaszembesülő utazása, egy igaz történet napjainkból. Mert olvasni érdemes.
képek: internet
fejléc: eredeti helyi cucc
Nunchiról, az életben megélt szimbiózis jelentőségéről olvassatok ITT
A könyv még csak eredeti, angol nyelvem érzető el.
