A fotósok, filmkészítők számára a jó fények nélkülözhetetlenek. Számos interjúból kiderült már: sikereikhez szakmai ismereteik, a diplomáik elenyésző százalékban járulnak hozzá. Az elismert munkához javarészt a vak szerencsére van szükség. Jókor jó helyen lenni. Azonban, ha az ember figyelmes, akkor azt is észreveszi, hogy van még egy-két kulcsfontosságú elem, amely szükséges az észbontó alkotások elkészítéséhez. Az pedig nem más, mint a tisztelet, az empátia. Ezt az emberi, elengedhetetlen képességek – a tisztelet és az empátia – fontosságát támasztja alá Michael Dweck és Gregory Kershaw 2024-ben megjelent dokumentumfilmje, a Gaucho Gaucho is.
A feldolgozott anyag egy kikopóban lévő argentin tehénpásztor társadalmi réteg mindennapjait mutatja be. A lélegzetelállító alkotást két év leforgása alatt készítette el a stáb. A csapat mindössze három főből állt: a rendezők mellett a hangtechnikus, Rodrigo Merolla is jelen volt. A kis számú személyzet és minimális technikai apparátus – a tisztelettudó hozzáálláson túl –, lehetővé tette a fesztelen bizalom kiépülését.
A nézők szemtanúi lehetnek nehéz emberi sorsoknak és azok elfogadásának. Alkoholizmusnak. A környezet hanyatlásának dögkeselyűszerű gyilkos szorításával. A lányból nővé válás pillanatainak, az első udvarlás arcpírjainak is.
A film megmutatja azt is, milyen fontos szerepe van a gyerekkori közös kalandoknak és a kialakuló emberi függéseknek abban a szorosan együttműködő társadalomban, amelyet a Gaucho, Gaucho bemutat. Ezeknek a pillanatoknak a megörökítéséhez szükség volt arra a merész, szabad rendezői koncepcióra, amely nem kontrollálta az eseményeket – sőt, ellenkezőleg: erősítette azokat. Persze az olvasó joggal horkan fel, hiszen ez a dokumentumfilm lényege.
Igen ám, de a Gaucho, Gaucho-ból hiányzik a narráció, a rendezői kontroll, amelyeket tudatosan hagytak el. Ettől az a közel 119 fekete-fehér jelenet zavarba ejtően természetes módon nyújt western játékfilmbe hajló nézői élményt. A portrék Steve McCurry* beállított munkáinak szépségéhez hasonlatosak, miközben emlékeztetnek a nemrég elhunyt Sebastião Salgado* fekete-fehér látásmódjával, amitől igazán eredetiek lesznek. A rendezőpáros elmondása szerint a pásztorcsoport kiválasztását a megfelelő környezet is befolyásolta: szükségük volt a drámai hegyekre a háttérben.
Aki most beül valamelyik művészmoziba, olyan filmet láthat, amelynek semmi köze a nők helyzetéhez a férfiak „uralta” világban. Sőt, ellenkezőleg: a dokumentumfilm egyik központi női szereplőjének elszántságán keresztül lehetünk szemtanúi annak a természetes társadalmi korróziónak, amely lassan felemészt embercsoportokat. Guada Gonza fiatal lányként mutat példát: törekvésein keresztül láthatjuk, mennyire hiányoznak a nők ebből a kikopóban lévő társadalmi rétegből. Környezete szeretettel, tisztelettel és természetes aggódással fogadja jelenlétét a lovasversenyeken – sőt, a helyiek ki is emelik, mekkora jelentősége van annak, hogy ott van.
A statikus beállításokon keresztül haladó cselekmények és a fekete-fehér felvételek a régi idők western filmjeit idézik – azzal a nagy különbséggel, hogy jelen esetben a varázslat a valós, 21. századi életet mutatja be. A képeken átfolyó cselekmények a felvételek szépségén túl lehetőséget nyújtanak elmélyedni egy ősi életforma mindennapjaiba – amiért érdemes moziba menni.
