Azon tűnődök, hogy vajon mennyire etikus egy beszélgetés sorozat harmadik és egyben utolsó felvonását kevesebb mint egy nappal az esemény előtt beharangozni.
Akárhogy is, most ezt meg fogom tenni, mert fontos és kicsi az esély arra, hogy az ember ismét beülhessen meghallgatni Cserhalmi Imre egykori újságíró, tanárúr, színház igazgatóúr és satöbbi elmélkedését, ezúttal Idősekről másként című előadássorozat utolsó, a “Testem nem én vagyok” felvonásra az Eötvös10-ben.
Előre borítékolom, az előadáson a nevetés esélye nagy, humorra tessék számítani.
Írok róla, mert büszkeséggel tölt el, hogy tőle is tanulhattam.
De, ki is ő?!
Pályáját újságíró-filozófia szakos gyakornokként kezdte a Népszabinál, ahol harminc évet húzott le, majd rovatvezetőként köszönt át a Magyar Rádióba, ahol megkapta a felelős-szerkesztő pozit. A nyomtatott sajtó listáját, ahol szerkesztőként tevékenykedet nem sorolnám fel, mert hosszú és uncsi lenne, elég ha jelzem, számottevő helyen volt jelen. Azonban érdemes említést tenni arról, hogy riportjai mellett színpadra került műveket is írt. Ennél talán pedig még az is fontosabb, hogy megalapította a Győri balettet és a színház önálló operatársulatát.
Tanított, többek között engem.
Vezetett, intézményt.
Szerény ember.
Idézem őt, mert úgy hitelesebb:
“Bizonyára sokan vannak újságírók (én nem tartozom közéjük), akik meg tudják saccolni, mi marad meg írásaikból utánuk, ha egyáltalán valami megmarad, az ember szívesen játszadozik efféle gondolatokkal, nem baj. Most azonban valami szédületféle fog el: még ha név nélkül is idéznek, lehetséges, hogy írtam egy szállóige-karriert befutott mondatot? Egyetlen halhatatlan, tehát mindig is érvényeset mondó mondatot? Mindenesetre, ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy megéri-e nekem egész életet áldozni a szakmámra azért, hogy egyetlen mondatom biztosan maradandó legyen, azt hiszem, hogy rövid tűnődés után azt mondanám: meg.
Egy másik gondolata, szürke hétköznapokra:
Kilencven éves lettem én, már nem lep meg semmilyen költemény. Mindenki azt kérdezi: milyen érzés? Vicces! Nem érzem a súlyát, pedig lehet, hogy illenék. Talán azért, mert nem a múltban (emlékeimben), hanem a jelenben (terveimben) élek. A megoldandó feladatok jelentenek szüntelen inspirációt
…
Megtanultam, hogy az életet csak az teheti hasznossá és értékessé, aminek van értelme, de elviselhetővé csak az, aminek nincs. Ám azt is tudom és üzenem, hogy mindig, mindenkit éltethet a kedvelt munka, a vágyott cél, a hiteles szó és az örömre kész lélek.”
Én lemaradok róla.
De ti
siessetek!
Van mit gyakorolnom
Idézet forrás: Infovilág
41
