Ma is jó szeles napunk volt, amit már nagyon vártam, mert kirándulhatnékom volt egy ideje. Egyébként úgy egy hete már mentem volna hegyen-völgyön, erdőben. Képzeld el, itt nálunk gyönyörű ősz van. A sárgától a mély bordón át a zöldek minden árnyalatával ínycselkedik a természet nekünk, azoknak, akik még egy kicsit szeretik és tisztelik őt. Így hát eldöntöttem, kimegyek ide a közeli hegyekbe, de ha már arra megyek, akkor arra gondoltam, meglátogatom az apukámat is, de nemcsak az apukámat, hanem már akkor a nagypapámat is meglátogatom. Nincsenek messze egymástól, ahogy soha nem voltak messze egymástól. Ez úgy tűnik, még egy ideig így marad.
Mit is mondhatnék a temetőkről. Olykor nagyok, máskor kicsik. A miénk nagy. Nagyon nagy. Nagypapa lelát a hegyről, látja szembe a másik hegyet. Jó dolga van ott. Na és apa, ő egy picit fentebb, a fák között kapott helyet, közel az erdőhöz, amit úgy szeretett. Képzeld, kitakarítottam a sírt nála, ahol találtam egy pici pamacs ibolyát, aztán mentem is gyorsan tovább, mert hívott a természet, az erdő, amit ő úgy szeretett, és én is úgy szeretem! Felkapaszkodtam a háromszögletű ösvényen a hegyre. Meredek, meszes és ásványköves úton kellett caplatnom, majdhogynem négykézláb. Emlékszem, amikor kislány voltam, akkor a kezeimet is használtam felfelé menet. Akkor még meredekebb volt a hegy.
Fent, ott egy szakaszon a szél élesen fújt, csak úgy, mint kislánykoromban, amikor az apukám a két tenyere közé fogta a füleimet, melegítve őket. Ma senki nem melengette a füleimet. Nem baj, mert megtanított szeretni a sapkákat, amik melegen tartják a füleim. Na de ahogy kúsztam fel a girbegurba, sziklás hegyoldalon, eszembe jutott az apukám. Talán ő is volt még arra, annyi idősen fent velünk, gyerekkel, amerre én ma jártam, ennyi idősen, mint amennyi ő volt akkor velünk arra. Érdekes érzés volt: talpam alatt voltak az ő léptei is. Ilyet még soha sem képzeltem el. De, Te meg hidd el, még mindig szeretem őt, ugyanúgy. Se jobban, se kevésbé. Ugyanúgy, mint régen. Az élet úgy tűnik, mégiscsak örök. Csak az idő kap egy ködös fátylat. Azt meg már megszoktam, hogy a sapkám melengeti a füleim, mint egykor a kezei.
