Egy rendkívül érdekes filmre hívták fel a figyelmemet, ami két okból is az. Egy: a nézői élmény. Kettő: a film keletkezése.
A német Wim Wenders rendezésében készült Párizs, Texas mozifilm, ami 1984-ben került a filmvásznakra. Az alkotás bezsebelt 16 díjat, köztük a Golden Globe-on a legjobb külföldi film kategória első helyezettjének járó szobrocskát, mellette a Cannes-i Filmfesztiválról is elvitte a Palme d’Or-t, a legjobb filmnek járó díjat, míg a többiről nem is beszélve.
Párizs, Texas – egy különleges film születése
Wim Wenders az egyik interjújában arról beszélt, hogy milyen nehéz és egyben különleges körülmények között jött létre a film. Először is, a német rendező elhatározta, hogy addig nem jön el Amerikából, amíg össze nem rak egy sztorit Amerikáról. A gyártási folyamat érdekessége, hogy teljesen szabad kezet adott a színészeknek. A bátorságot a rendhagyó, „random” forgatáshoz korábbi színházi ismereteiből merítette. Wim Wenders a színpadon tapasztalta meg, hogy a nézői székből a rendezőnek a színészekhez alkalmazkodva kell egyidejűleg meghatároznia több mindent, például: fényeket, hangokat és effekteket.
Tehát ezekre az ismeretekre támaszkodik a kísérleti jellegű forgatási metodikája, ami egyébként újhullámú, modern európai mozi születésével is azonos. A rendező továbbá konkrétan „megparancsolta” magának, hogy ne határozza meg előre a forgatási helyszíneket, jeleneteket és ne készítsen jegyzeteket hozzájuk. Ezzel a rendezői “cölibátussal”, mondhatni, önálló életet adva a filmforgatásnak. Teljes mértékig a színészekre bízta, mit és miként játszanak. Az operatőrhöz csak azt követően fordult, miután a színészek kialakították a számukra kényelmes közeget a játékra, és az így kialakult természetes filmszínházat ezzel a formabontó megoldással tudták elkezdeni filmre venni.
A forgatási munkát pedig az nehezítette, hogy csak a szöveg fele volt meg, és Sam Shepard, aki megalkotta annak az alapját, egy másik megbízás miatt tulajdonképpen felszívódott. A filmes brigád nagy szerencséjére azonban a film központi dialógusát szűkös keretek közt, de meg tudta írni, és táv-, azaz telefonos segítséggel el tudta látni instrukciókkal a színészeket. Jelzem, az 1980-as évek elején járunk, a tárcsás telefonok korában. Ennek okául mindössze 48 óra állt rendelkezésre Nastassja Kinski (filmben Jane Henderson) és Harry Dean Stanton (filmben Travis Henderson) számára, hogy megtanulják és begyakorolják a párbeszédet. A kialakult helyzetet az addig 1-2 mondatos mellékszerepeiből ismert H. Dean Stanton parádésan kezelte. Az általa megtestesített karakter, Travis pszichológiáját tökéletesen át tudta adni. A film elején van egy nagyon beszédes gesztus, ami erre a pontra magyarázatot kap. Mivel itt most nem spoilerezek, ezért hagyom a képeket homályban, nézzétek meg a filmet.
A film cselekménye és mondanivalója
Az alkotás egyik központi szála a kommunikáció hiánya, a csend, ami az 1945-ben született német rendező életéhez vezethető vissza. Elmondása szerint a múlt és a jelen között megszakadt párbeszéd szimbolikáját használta a történetben is, pont úgy, ahogy az egykori Németország a háborút követően mély csendbe borult. Megszűnt a párbeszéd, a visszatekintés a múltba. Az emberek nem beszéltek egymással.
A kérdésre, hogy azok a tipikus USA-vonások – mint a végeláthatatlan hosszú utak, tikkasztó texasi hőség és az út menti motelek – szándékosan voltak-e kiválasztva, a rendező kategorikusan nemet mond. Mint az a fent már tárgyalt film kialakulásából kiderül, az egész alkotás a maga természetességében beszéli el egy szerelmi történetet. Travis, a főszereplő, egy négy éven át tartó sivatagi bolyongás után előkerül, és újraértelmezi az általa tönkretett családját. Megpróbálja kijavítani a hibáit, amire a központi dialógus során derül fény.
Miért lett kultfilm Európában, de bukás Amerikában?
Az amerikai road movie, klisékkel megpakoltnak ható filmet az USA-ban abszolút nem értették meg, míg Európa és Japán ünnepelte azt. Napjainkra az IMDb alapján 8.1-es a film.
Képek és nüanszok tekintetében nem csalódhatunk. A csend szimbolikáján túl is vannak olyan üzenethordozó pillanatok a filmben, amikért érdemes időutazni. A rendező az amerikai negatív fogadtatást leginkább azzal értelmezte, hogy míg Európában mi hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy tükröt mutatnak nekünk, rólunk – körbe vagyunk pakolva nagyszájú, véleményvezér, jó szomszédokkal. Számunkra természetes, hogy elmondják, megmutatják nekünk, milyenek vagyunk, míg ez egy amerikainak a ’80-as években viszont annyira nem volt szokványos, de lehet még ma sem az.
A filmet a zenéje kiegészíti abban a tekintetben, hogy Ry Cooder zeneszerző tipikus westernfilmekből ismert dallamokkal indít, aztán gitárhúrt pengetve áthullámzunk a blues irányába, ami teljes mértékig fedi a ’80-as évek Amerikája-filmélményt. Így utaztat minket a szerző a western és a blues világa között, egy európai rendező vizuális lenyomatán Amerikáról, a 80-as években.
Most, hogy elindult a 44. Magyar Filmszemle,
egy régebbi kritikámat az Árni-ról ITT olvashatod !
