Az egyik streaming oldal a Kamaszok után ismét egy olyan alkotással rukkolt elő, amely egy fontos társadalmi jelenséget mutat be — ezúttal mindössze másfél órába sűrítve. A film során szó van dühről, szélsőséges reakciókról, irracionális szenvedélyről és hivatástudatról.
Mélyebben?!
Cillian Murphy főszereplésében, a Steve című film olyan fiatalokon keresztül mutatja be a tanári pálya perifériáján dolgozó pedagógusok egy napját, akik végtelen türelmet és kitartást igénylő munkát végeznek a kamaszokkal.
Hazánkban ezek a fiatalok a gyógypedagógiai osztályba tartoznak, a film pedig az ő speciális igényeiken keresztül reflektál a méltatlanul alacsony fizetésből élő tanárok rendíthetetlen szenvedélyére.
Arra, hogy azokat a fiatalokat társadalmi rendszereink és oktatási struktúráink figyelmen kívül hagyják. Egyszerűen ott hagyjuk őket az út szélén, míg a velük foglalkozni nyitott tanárok küzdenek az esélyért, hogy képezhessék őket. Azért, hogy az élethez való esélyt megadhassák nekik, mert a nehezen feloldható kéreg alá bújt fiatalokban is ott van az érték — az emberi érték.
Pénz, állítólag, nincs rájuk.
Univerzálisan sem lenne túlzás kijelenteni, hogy az állami struktúrák nagy ívben tesznek fiatalokra.
A tanárok szűk korlátok között küzdenek a jövőért — a fiatalokért.
A film
A film tökéletes. A film zaklatott. A film zajos. Pont olyan, mint amilyen a napi adok-kapok egy gyógypedagógiai intézményben.
Cillian Murphy játéka őszinte, nyers erővel közvetíti azt a rendszerszintű ellehetetlenítésből adódó dühkitörést, amelynek legfelsőbb szintekre kellene eljutnia, azért, hogy végre belássuk:
Társadalmunk egyik legfontosabb rétege — a hivatásuk alatt szinte éhbérért küzdő pedagógusok — a jövő generációját készítik elő az életre.
A tőlük megvont támogatások egyenlők a jövő ellehetetlenítésével, kiiktatásával.
A kritikusan gondolkodó fiataloktól csak azok a közigazgatásban dolgozók félhetnek, akik lopnak, hazudnak és kizsákmányolnak.
Cillian Murphyn túl a srácok, akik megjelennek a filmben, színtisztán adják át azokat a pillanatokat, amelyek maguk mellett tartják a pedagógusokat.
A film nem ad megoldást.
Gátlástalanul hagyja a nézőt lógva a levegőben a helyzettel.
Valós döbbenettel és csodálattal fordítja figyelmünket azok felé az emberek felé, akik hivatástudattal élik mindennapjaikat.
Köszönet a tanároknak, akik építik a jövőt — még akkor is, ha kemény a dió.
A cikkben megjelent képek az internet végtelen mezejéről vannak.
