Rövid karrierje során újraértelmezte a japán animék alkotásának kultúráját. Komplex kettősség jellemezte munkáit, amely a valóság és a fantáziavilág határait finoman mosta egybe. Halálát követően 2020-ban a szakma Annie-díjjal is elismerte Satoshi Kon-t a Tokyo Godfathers rendezőjét, aki a hajléktalanság mindennapjait ábrázolta a fantázia csodájával megfűszerezve. Megmutatta Tokió talán kevéssé ismert arcát is nézőknek.
Tokyo Godfathers
2003-ban került a mozikba az a ritka anime, amelyet Satoshi Kon írt és rendezett, és mindenképpen érdemes megnézni. A film művészeti igazgatója Shôgo Furuya volt, akit olyan animékből ismerhet az olvasó, mint A szél támad (The Wind Rises), Fent a pipacs dombon (From Up on Poppy Hill) vagy Chihiro Szellemországban (Spirited Away).
Ez a maréknyi adat talán már elegendő ahhoz, hogy a műfajban jártas olvasó sejthesse: kiemelkedő színvonalú filmről van szó. A többieknek meg érdemes bizalommal tovább olvasni.
Történet
Karácsony napján három hajléktalan:
Gin – lecsúszott, alkesz, pesszimista realista
Hana – múltjával küzdő, hatalmas szívű drag queen, aki leginkább ember
Miyuki – otthonról meglógott, önérzetes, sértett tinédzser kiscsaj
találnak egy elhagyott csecsemőt az egyik tokiói szemétlerakóban. Innentől a teljes estés mozi az ő történetüket mutatja be, miközben megpróbálják kideríteni, kik lehettek a csecsemő – Kiyoko – szülei. A kihívások és kalandok során a három főszereplő életútja régi emlékeken keresztül kezdi el egymást fedni, és ezáltal egybeszövődni – olyan perspektívából mutatva be a japán társadalom legalját, a hajléktalanságot, amelyre korábban kevés példa akadt az animáció világában.
A hajléktalanság új nézőpontból
A központi témáját illetően ez az első anime, amely szociálisan hátrányos helyzetű embereket mutat be életszerűen: az ő kirekesztettségüket, életútjukat, amelyek az utcára vetették őket; döntéseiket, amelyek miatt a társadalom legaljára sodródtak, és azokat is, amelyek arra vezették őket, hogy morálisan meghozzák a csecsemő érdekében a legjobb döntéseket.
Tokió, ahogy még nem láttuk
Érdekes látni a turisták számára kevéssé ismert, téli Tokiót, amely a film kivitelezését jelentősen megnehezítette. Shôgo Furuya egy korábbi interjújában mesélt arról, hogy a munkát megelőzően a havas tájakat általában egyszerű, fehéren hagyott felületekkel ábrázolták. Azonban a Tokyo Godfathers-ben ezt a szokást el kellett hagyni, hiszen a jelenetek nagy része éjszaka játszódik, és – mint ismert tény – a japán városok tele vannak étel- és italautomatákkal, amelyek vertikális irányban vetnek fényt a környezetükre. Ez extra mélységet ad a hónak, és jobban kiemeli annak textúráját. A tél ilyen részletgazdag ábrázolását a fehér különböző árnyalatainak rétegzett egymásra festésével érték el az alkotók, ami a produkciós folyamat egyik legnehezebb feladata volt. A másik vizuális alkotói kihívás az volt, amely a nézőt az események részeseivé tette: a szemmagasságból ábrázolt, élethű tokiói városképek. Mindegyik helyszín valós, és a város eredeti képét mutatja, amelyeket rendszeres tereplátogatással és fotók készítésével modelleztek. A realista ábrázoláshoz az aprólékos megfigyelés elengedhetetlennek bizonyult. Többször is előfordult, hogy egy-egy helyszínre visszatértek, hogy azt a legapróbb részletig le tudják képezni.
Motívumok
A film egyik központi eleme a Tokió-szerte található, áttetsző nejlonzsákokkal telepakolt szemétlerakók világa, amelyek megrajzolása is egyedülállóan magas szintű művészetet követel – ezeket digitális technikával tették tökéletesen áttetszővé.
Továbbá a rendező egyik kulcsmotívuma is az utcára hajított sok szemeteszsák, amelyek párhuzamba állíthatók a három főszereplő hajléktalannal. Az egyéni sorsok és Hana érzelemdús beszólásai Ginnek csak tovább erősítik azt a képet, amelyet Gin önmagáról alkotott.
A szemét “feltakarítása”, a kegyetlenség és az embertelenség dualizmusa egy mágikus történetben, meglepően realista módon jelenik meg.
Miért érdemes eredeti japán nyelven megnézni?
Az egy óra 28 perces filmet eredeti japán nyelven, feliratozva érdemes megnézni, ugyanis a hangjukat adó színészek esszenciális részét képezik a kibontakozó történetnek. A hanglejtések és a lélekkel megtöltött animált karakterek csak az eredeti nyelven érvényesülnek igazán – ez adja a film valódi sokszínűségét. Jó példa erre a zárszó, az Otosan (apa), amellyel a szinkronszínésznő, Aya Okamoto érzelmileg nyitva hagyta a film lezárását. Sajnálatos módon az ehhez hasonló finom hangsúlyok és a hanglejtések jelentősége gyakran elveszik a szinkronmunkákban, különösen olyan alkotások esetében, mint a Tokyo Godfathers.
Nézzétek meg, mert jó lesz!
Forrás: Making of Tokyo Gdofathers 1-2, Satoshi Kin Winsor McCay award 2020, McGill.ca- Cityscaope of Trash: The Nocturnal Tkyo of Tokyo Godfathers
Képek: minden jog Satoshi Kon Mad Hous produkciót illet.
HA szeretnél napra kész lenni hasonló érdekes cikkekből, vagy csak kikapcsolnál és olvasnál kultúráról lazán, akkor iratkozz fel a Heti Mocsok hírlevelére az oldal alján. Ha megtisztelsz a feliratkozással, akkor kérlek csekkold le a spam mappádat, mert a megerősítő email sajnos oda is landolhat 🙁 .
