Szerelem vagy illúzió? Szerb Antal műve új fényben
Mint az életben szinte mindenben, a ponyva és a szépirodalom között is elmosódnak a határok. Ezeknél a határoknál az ember ízlése és befogadóképessége dönti el, hogy ki mit, minek tekint – ami tisztelendő.
Így volt ez Szerb Antal egyik alkotásával is.
Annak a Szerb Antalnak, aki 1901-ben született Budapesten, egy asszimilálódott zsidó családban, majd 1907-ben a katolikus vallásba betérve folytatta felnőtté válásának izgalmas útját. Ígérem, a cikk itt nem fordul száraz életrajzba, azonban azt is érdemes tudni Tóniról, hogy a Piarista Gimnáziumot járta ki.
A budapesti piaristáknál egészen hamar kiderült róla, hogy mintha tudna írni: írott formában, esztétikusan gondolatokat és történeteket közvetíteni. Ezért aztán tanára, Sík Sándor szorgalmazta, hogy gyakorolja azt. Ennek köszönhetően – kínnal telt lassú haláláig, jelzem: mindaddig, amíg puskatussal nyilas legények agyon nem verték Banf közelében – írt és alkotott.
Utas és holdvilág.
Hogy minek tekinthető ez a regény – ponyvának vagy szépirodalmi műnek –, azon megoszlanak a vélemények. Az írott mű közlendője helyenként nyers és direkt, azonban mélységében gazdag, míg nyelvezete arra emlékezteti az olvasót, mennyire választékos és gyönyörű nyelv a magyar.
“Az idegen nő idegen maradt, aminthogy a vándorévek csak haszontalan csavargással eltöltött idők voltak, de neki haza kell térnie, azokhoz, akik nem idegenek. Csakhogy azok… már régen halottak, és elsodorta őket a világ négy sarkának kóbor szele.”
A történet néhány évet ölel fel a regény központi alakjának, Mihálynak, és szűk, színes baráti körének életéből – tinédzserkoruktól kora húszas éveikig.
Az általános felfogástól, a kamasz útkereső történet értelmezéstől eltérően a könyv inkább szól misztikáról: az élet kifürkészhetetlenségéről, az elkerülhetetlen beteljesülésekről.
Arról szól, hogyan hozza össze ismét a sors három – nagyon szorosan, művészileg összeforrt – kamasz, és a hozzájuk csapódó két fiatal életét, miután katartikus módon elszakadtak egymástól.
Az emberi kapcsolatok mélységeiről.
Arról, hogy a végzet– vagy a Mindenható – akarata milyen utakra tereli a résztvevőket, hogy megéljék baráti kapcsolatuk méltó befejezését: a továbbhaladás érdekében. A lezárás arról szól, hogy az életben hátra- és nyitva hagyott ajtók a sors akaratából előbb-utóbb bezáródnak. Ezt a regény során Szerb Antal több ponton is érzékeltette – így például a mű egyharmada környékén, amikor Mihály egy rejtélyes londoni házba keveredik. Több ajtón halad keresztül, mintha valakit követne, mígnem eljut az utolsó szobába. Ott leül, és feszülten várakozik azzal az érzéssel, mintha valaki figyelné egy faliszőnyeg mögül. A látni vélt szempárban felismeri ifjúkori, egyetlen barátját, Ulpius Tamást:
“Fent egy ajtót és egy félhomályos szobát találtam, a szobában nem volt senki, ellenben a szemben lévő ajtó éppen akkor csukódott be, mintha valaki abban a pillanatban hagyta volna el a szobát. Megemlékezve a cseléd utasításáról, keresztülmentem a szobán és benyitottam az éppen becsukódott ajtón. Megint egy félhomályos, régimódi, poros és ízléstelen szobába értem, amelyben nem volt senki, ellenben a szemben lévő ajtó megint éppen becsukódott, mintha valaki éppen kiment volna. Megint átmentem a szobán, és benyitottam a harmadik, majd a negyedik szobába. Előttem, egy ajtó folyton halkan becsukódott, mintha valaki járna előttem. Végre az ötödik szobában… különben túlzás azt mondani, hogy végre, mert az ötödik szobában nem volt senki, de itt legalàbb nem csukódott be előttem egy ajtó. Ennek a szobának egy ajtaja volt, az, amin át beléptem. De aki előttem járt, nem volt a szobába. … A falakon képek, szőnyegek mindenféle értéktelen divatjamúlt holmi lógott. … Az a szem, egy ifjúkori barátom szeme volt, bizonyos Ulpius Tamásé, aki egészen fiatalon és tragikus, bár tisztázatlan körülmények között meghalt.”
Ott, abban a szobában központi szereplőnk, Mihály fel is kiáltott – Tamást hívva.
Ezt követően a szerző – valószínűleg természetes ösztönből, mégis pontosan kimérve – a könyv közel második harmadánál egy különös helyzetbe írja bele Mihályt.
Az események szerint egy római presszóban egy idegen hölgy közelíti meg őt azzal a kéréssel, hogy engedje el plátói szerelmét: Ulpius Tamás húgát, Évát. Nem szabad az életben tovább hajszolva keresnie őt, mert ott, abban a szobában nem Ulpius Tamás szelleme volt – hanem Éva rejtőzött.
Ha valóban szerelmes lett volna Évába, akkor ott nem Tamás nevét kellett volna kiáltania, hanem Évát. Mert ők hárman szorosan, viszonyaikban összefűződve együtt nőttek fel.
“-Egy üzenetet kell átadnom önnek. Egy régi-régi ismerőse nevében. Mihály hirtelen felkelt. -Ulpius Éva? -Igen, Ulpius Éva üzen. Hogy ne keresse őt, úgysem fogja megtalálni. Már késő van. Akkor kellett volna, azt mondja, a londoni házban, amikor ő ott rejtőzött a függöny mögött. De maga akkor Tamás nevét kiáltotta, azt mondja. És most már késő van.”
A történetben tovább haladva ez a találkozás olaj volt a tűzre Mihály lelkében – még elszántabban folytatta a kutatást, hogy ismét együtt lehessen gyermekkori szerelmével, Évával.
Szerb Antal azonban mélyebb könyvet írt ennél. Ismét a fátumot használta fel arra, hogy megmutassa az olvasónak: az élet útjai kifürkészhetetlenek. A múlt ajtait pedig – ha lehet – érdemes bezárni, máskülönben, így vagy úgy, az élet maga kezeskedik a lezárásról.
Végül Éva kereste fel Mihályt – közös barátjuk halálhírével. A férfiról, aki ifjú korukban Évával ápolt intimebb viszonyt, és aki később elhagyta a zsidó vallást, hogy bencés szerzetesként éljen Olaszországban. A halálesetről Mihály már értesült – a regény egy másik szálán futó események révén, amiről ebben az ajánló elemzésben most nem lesz szó.
Ezen a találkozáson tisztázódtak Ulpius Tamás halálának okai, és Mihály itt kérte meg Évát, hogy legyen mellette, míg ő öngyilkosságot követ el – amire Éva igent mondott. Ekkor történt az első glitch – először érezte, hogy ez nem az.
“Mihály jól ismerte a szerelem pauzáit, kihagyásait, amikor a szerelem legégőbb időszaka közepén hirtelen teljesen közömbössé válik az, akit szeretünk, és csodálkozva nézünk idegen szép arcára , hogy vajon ez-e az a nő… Most is ilyen, de minden eddiginél erősebb pauzát érzett. Éva kihűlt.”
Éva minden bizonnyal soha nem volt a szerelme, hiszen a regény egyharmadánál Tamás dobbant fel Mihály lelke mélyéből – ott, a londoni szobában.
Ha pedig a regény elejére lapozunk vissza, ott találjuk azt az egy mondatot a bizsergető meleg érzésről, ami egy életen át biztonságot nyújt.
A szerelemről.
Ezekhez hasonlatos pillanatokkal és mély gondolatokkal átszőtt regény – lehet, hogy ponyvaregény –, de az is lehet, hogy koránál jóval túlmutató, mély önanalízis az, amit Szerb Antal Utas és holdvilág című szépirodalmi műveként hagyott maga után, rövid életét követően.
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Mert olvasni érdemes.
Szeretettel.
Képek:
Szerb Antal – internet végtelenségéből halászva
Utas és Holdvilág könyv innen.
Olasz tájfotó teliholddal a háttérben, innen
