Először is hurrá, végre befejeztem Isaac Asimov-tól az Alapítvány trilógia, első kötetét.
Tehát, ez az orosz gyökerekkel rendelkező, jiddis és angol nyelven Brooklyn-ban nevelkedett biológusból kémikussá avanzsált fickó történelmünk egyik legelismertebb sci-fi írói közé tartozik. Érdekes, amúgy, azért nem lett biológus, mert képtelen volt felboncolni egy macskát, amit én most a macska nevében megköszönnék. Hálám.
Továbbá, szerintem grafomán volt az ember. Rengeteget írt. Feltételezések szerint 90 EZER levél és képeslap jegyezhető a nevéhez a számos irodalmi mű mellett, nem beszélve a tudományos cikkeiről. Azonban az is tény, hogy a huszadik században, amikor ő, ezt a temérdek anyagot termelte – itt gondolok leginkább a levelekre – akkor nem volt ingyen wifi meg emojis chat. Meg, ha belegondolok, akkor lehet nem is olyan sok az a 90 ezer. Tekintve azt, hogy én mennyi munka jellegű e-mailt küldök, a cuki máskor meg bosszantó üzenetek mellet. Na, meg itt van most ez: Heti Mocsok számozott alkotói terem. Na jó. Maradjunk a szenzáció mellett. Az volt. Ismerjük be: hatalmas teljesítmény.
Nos, tehát Isaacnak, a szenzációs mennyiségű írott szövegek megírójának volt egy igen érdekes vonzódása: mégpedig a szűk helyek felé. Igen. Szerette a szűk, kis tereket, pontosan az ellentéte volt a klausztrofóbiásoknak. Ő klausztrofíl volt. Figyelj, gyermekkori vágya az volt, hogy legyen egy újságosbódéja a New Yorki metróaluljáróban, ahol a robogó-vas zaj mellett boldogan olvashatott volna. Nekem szimpi, semmi fancy. A többit nem részletezném most. Utált repülni, inkább hajózott. Úgy közlekedett kontinensek között. Na, mindegy.
Fókusz:
könyv, Alapítvány, trilógia, első kötet, hurrá!
Hatalmas és szórakoztató párbeszédekkel töltött a cucc. Könnyedén folyik a duma a világból és a történelem során ismétlődő geopolitikai helyzetekből ihletett merítő kötetben.
– Egyetlen gondom van, volt. Nagyon szerettem volna olvasni valami jó sci-fit. És tudtam, hogy valószínűleg I.A. az én emberem, de valamitől a szokásosnál jóval lassabban fordultak az oldalak, amitől eltekintve Asimov úr adott és finomított az olvasói ízlésemen. –
Párbeszédek!
Megelevenedik a könyv. Hologramszerűen, ahogy Hari Seldon tette azt a halálát követően sok száz év múltán, amikor a kriptájából fénysugárként megelevenedett a tudomány elkötelezett követői számára, hogy beszéljen a pszichohistoriára alapozott jövendöléséről. A társadalom összeomlásáról. Elképesztő okosságok hangzanak el olyan triviális eszmecserék alatt, amiket egyszerűségük miatt normál esetben nem gondolunk végig – hacsak nem olvasunk róluk. Olvashatunk. Köszi Asimov.
Egyebek mellett, borzasztóan sajnálom őt, azért, mert az egyik szívműtéte során, a vérátömlesztés alatt benyalta a HIV-vírust. Tragikus. Ezt tetézte, hogy ezt a terhet nem oszthatta meg a szűk családján kívül senkivel. Titkolnia kellett, tartva a megbélyegzéstől. A halálának valódi okáról 10 évvel később állt elő a rokonai. Szomorú. Bélyeg. Emberiség. Ezek vagyunk mi. Ilyenek is vagyunk.
Befejezésül pedig – egyfelől – itt szeretném hagyni az egyik olyan beszédes gondolatát, ami számomra fontos az “IQ-sznobokról”, mert van ilyen fajta:
“brain-proud and aggressive about their IQs”
– amit a híres Mensa non-profit egyesület többszörös elnökeként mondott, jellemezve az egyes tagjait a társaságnak.
Másfelől zárnám a gondolatomat ezzel az idézettel tőle:
“Mi közöm nekem a jövőhöz? Semmi kétség Seldon előre látta, és felkészült rá. Lesznek még más válságok is az eljövendő korokban, amikor a pénz hatalma olyan halottá válik, mint most a vallásé. De majd az utódaim megoldják azokat az új problémákat, ahogy én megoldottam ezt a mostanit.”
Háttérinfót leginkább a wikipediáról szedtem,
úgy bízz benne.
17
