Most, pedig Árniról szavakban.
Szokásomhoz híven, mielőtt beültem a moziba nem olvastam a film után. Különösebben nem is néztem a színészi gárda után, még a back end szakmai brigádot se kutattam, ugyanis szeretem a meglepetéseket.
Az olyan érzéseket, amikor egy munkán felismerem egy-egy alkotó kézlenyomatát. Vagy, csak megsejtem, az “űű, ez gyanúsan ismerős képi világ” élményt. Érted? Hagyom, hogy a múltban látott lenyomatok befolyásolják a folyamatot és nem az egzakt ismeretem, a “az X.Y is részt vett az alkotásban” tehát számíthatok erre vagy arra a film során. Valahol azt is kell hagyni, ugye?!
Szóval, szégyenteljes, megsemmisült lelkiállapotomban beültem megnézni Árnit, mert azt mondták, hogy jó lesz.
Új, valami más élményben lesz részem. És, el kell hogy mondjam, hogy egy érdekes filmet láttam; annak ellenére, hogy az óra 45 perc során zizegtem, néha még mocorogtam is, ami, csak azért volt, mert ugye fosul vagyok, plusz… magánügy, hogy miért. De, taccsra tettem magam, hidd el. Én. Igen, én tettem tacsra magam.
Azonban, a mozi közben – és ez itt a plusz – azt is éreztem, hogy nekem valami itt sok. Tudod, az az ébredező érzet, élmény lenyomat a múltból. Valami, ami azt sugallja, hogy itt a film nem oké. Gyanúsan lassú, eeeelnyújtott a filmkocka, mire a mozi végén, a beszélgetés során feeelcsengett az a Név, akihez már több ízben kötöttem azt a bizonyos feszülős, viszketősen elnyújtott érzést.
Nem spoilerezek.
Nyugi.
Oké?!
Nem lopom el a feelinget, ha te is lesnél rá. Tehát, félretéve ezt a “gyerünk már feszültséget”, a történet maga nagyon érdekes volt, és nem csak érdekes, de érdemes is. A karakterek, elképesztően jól vissza tudták adni a vándorcirkuszi miliőt, ugyanis arról szól a film. A vándorcirkuszi család tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatáról, és legfőképpen, az egyetlen, a három generációs cirkuszi családhoz nem tartozó segédmunkásról, aki mint egy kivert kutya kellő távolságot tartva caplat gazdái után. Árni. Arról, amikor a pajtához szoktatott kóbor kutya hálát érez egy-egy felé tett emberi gesztusért, oda dobott cupákért. Nagyon erős dolgok ezek. És itt, felhívnám a figyelmed arra, hogy minimálbéres filmről van szó. (Tudom, és-sel nem illik mondatot kezdeni, kivéve, ha tudatos. Tudatos.) Nagyon erősen átjönnek a résztvevők nyomorai és örömei, amikkel teljesen egyszerű azonosulni. Emberi dolgok, te, én, mi ugyanaz. Mimika. Azonban, ebben az esetben, éppen a társadalom elképesztően távoli perifériáján zajlanak az események. A mozifilm, a maga kiemelkedő ismeretterjesztésében mutatja be a történet úgy, hogy fillérek mellett, rekord rövid idő állt rendelkezésre annak elkészítésére. A kalap megemel.
Ismeretterjesztés; azt azért el kell eláruljam, hogy eredetileg Dorka (csak így barátilag) dokumentum filmet akart forgatni. Kutatott, élt “vándorolt” is. Hiteles. És igen, Árni egy valós személy, akinek az életét láthatjuk némi alkotói, nagyjátékfilmes extra mellet beteljesülni. Tehát, dokumentumfilm-anyagból táplálkozó, ócó pénzből készült élmény film, ami rád fog várni, ha beülsz rá. Köszönöm az élményem, még ha elcseszett magammal ültem végig, még annak ellenére is hogy, “Agh Gyerünk Már” ott volt a készítői brigádban, ezzel pedig, így a végére pontot tettünk a fészkelődésemre is. Jó. Érdemes, erős kino. Köszi.
Amennyiben pedig tovább érdeklődnél a témában, akkor szíves figyelmedbe ajánlom a kiemelkedő Bruce Davidson cirkuszi fotosorozatát az egy és egyedülálló Magnum Photos Agency-től, amit többek között az örök “szerelmem”, Robert Cappa alapított.
Vélemény, tőlem.
9
